Mi legyen a közmunka helyett?

2015.06.19.

A Budapest Intézet más kutatóintézetekkel együtt felkérést kapott az Együtt pártalapítványának elnökétől, hogy véleményezze foglalkoztatáspolitikai vitairatukat. Bár céljaival és a javasolt megoldási iránnyal egyetértünk, a vitairat kidolgozottságát és egyes részleteit illetően számos fenntartásunk akadt. Részletes észrevételeinket alább olvashatja.

A Budapest Intézet 2015. május 6-án egy sor más kutatóintézettel együtt felkérést kapott a Váradi András Alapítvány (az Együtt pártalapítványa) elnökétől, hogy véleményezze foglalkoztatáspolitikai vitairatukat. A Budapest Intézet küldetéséből adódóan azokon a közpolitikai területeken, melyeken aktív, és a foglalkoztatáspolitika ezek közé tartozik, kapacitáskorlátai figyelembevétele mellett  örömmel véleményez kormányzati vagy kormányzattól független, nyilvános közpolitikai tervezeteket, akárhonnan is jöjjenek azok. Véleményünket, melyet az Alapítványhoz közvetlenül is eljuttattunk, az alábbiakban tesszük közzé.

1. Általános megjegyzések

A szakpolitikai javaslatok kidolgozása idő- és erőforrásigényes folyamat. Tudjuk, hogy egy ellenzéki párt alapítványa mindkettőnek szűkében van, ráadásul a végterméknek politikai kommunikációs célokat is szolgálnia kell. Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy egy megalapozott közpolitikai javaslat sem ugorhatja át azt a fázist, amelyben olyan mélységű elemzést tartalmaz, mely (a teljesség igénye nélkül)

• bemutatja a helyzetet és a kihívást
• összefoglalja azt a meglevő elméleti tudást és kvantitatív és kvalitatív empíriát, melyre a javaslatok támaszkodnak
• explicite épít a meglevő szakirodalomra
• figyelembe veszi és bemutatja a politikai-gazdaságtani és implementációs megfontolásokat.

Ez nem öncél, valamiféle tudományoskodás, papírok gyártása, bár egy ilyen alaposabb javaslat elkerülhetetlenül hosszabb lesz, mint az itt értékelt javaslatcsomag, hanem előfeltétele annak, hogy az ne legyen önkényes, meggyőzze a hozzáértőket arról, valóban javulást fog hozni. A javaslattal jelen rövid, kinyilatkozásszerű formájában szakmai vitát is alig lehet folytatni. Az alaposabb, részletesebb tanulmányt hivatkozásokkal  (“a javaslat xyz tanulmányára épít, melynek helyzetelemzését elfogadja…”)  ki lehet váltani, de akkor legalább részben az utóbbiak kell, hogy a vita tárgyát képezzék.

Az Együtt egyik tagszervezetének saját alapítványa korábbi praxisában ilyen elemzés volt pl. szociálpolitikai-munkaügyi területen ez és ez, oktatáspolitikain ez (szerénytelenül olyanokat hivatkozunk, melyek közül kettő megírásában a BI is közreműködött). Hiányoljuk ezt a fázist, mely, úgy látjuk, kimaradt, vagy legalább is nem látjuk nyilvános nyomát.     

2. Tartalmi megjegyzések: amivel egyetértünk

Ami a célokat és a javasolt megoldási irányt illeti, messzemenően egyetértünk. Jónak tartjuk, hogy az anyag elszakad attól a bénító és defetista állásponttól, miszerint a képzetlen tartós munkanélküliek helyzetére nincs megoldás, az állam egyetlen feladata a segélyezés.

Üdvözöljük, hogy az anyag beépíti a hazai és nemzetközi szakértők munkapiaci kutatások eredményein alapuló javaslatait, és a sikeres európai gyakorlatok irányába mozdítaná el a magyar foglalkoztatáspolitikát. Ez a gyakorlat éppen abból indul ki, amit az Alapítvány javaslata is szorgalmaz: az állásukat elvesztők és a tartós munkanélküliek is kapjanak az emberhez méltó élethez szükséges pénzbeli ellátást, és egyúttal hathatós segítséget is, hogy újra munkába tudjanak állni.

Egyetértünk azzal, hogy három hónap helyett hosszabb ideig kell biztosítási alapú járadékot nyújtani a munkanélkülieknek.

Egyetértünk azzal is, hogy többféle és jobb minőségű szolgáltatással (képzéssel, tanácsadással stb) kell segíteni nem csak az újonnan, hanem a tartósan munkanélkülieket is. Ezekre a szolgáltatásokra a közmunkára költött felesleges milliárdok átcsoportosításával lehet forrást teremteni.

3. Amit hiányoltunk

Hiányoltuk néhány lényeges részlet kidolgozását, vagy legalább megemlítését:

• Nem derül ki, hogy a javaslat hogyan illeszkedne a rászorultsági alapú ellátások meglévő rendszerébe, és különösen, hogy az FHT-t úgy váltaná fel, hogy megszüntetné annak jövedelmi korlátját. Ha igen, ez a segélyezettek számának jelentős növekedésével járna, amit a kiadások tervezésénél is figyelembe kell venni.

• A közölt részletekből nem lehet megállapítani, hogy a becsült költségek mennyire reálisak. Legalább azt kéne közölni, hogy kb hány fő, mit kapna, mennyi ideig. Az álláskeresési biztosítás hosszabbításának költségét érdemes lenne két részletre bontani: mennyibe kerül az összeg emelése és mennyibe a hosszabbítás 6 hónapra. Nem derül ki, hogy az aktív eszközök bővítésére és minőségük javítására mennyit szánna a javaslat.

• Nem derül ki, hogy a munkapiaci szolgáltatások megerősítése konkrétan mit is jelentene.

• Ahol adatokra hivatkozik az anyag, azok nagyrészt a hivatalos statisztikai adatok, amelyek természetesen helytállóak, de nem mindig használhatók érvként. Így például a különféle támogatási programokból munkába állók arányából nem lehet megállapítani, hogy melyikük hatásos, hiszen a munkába állást a program mellett más tényezők, pl a résztvevők eleve jobb iskolázottsága is befolyásolhatja. Itt inkább a hazai és nemzetközi hatásvizsgálatokat lett volna érdemes idézni.

• Az újfajta ellátások leírása vázlatos. Például nem derül ki, hogy a bértámogatást miért a munkáltató kapja és miért 52 ezer ft a felső határa. Nem világos az sem, hogy a szolgáltatások személyre szabása és az eszközök kombinálhatósága (ami javítaná az eszközök eredményességét) hogyan működne.

Az indoklások többnyire politikai érvekre támaszkodnak, ami vélhetően nem mindig elég az olvasó meggyőzéséhez, illetve gyengíti az egész szöveg hitelességét, ami éppen abban rejlene, hogy a javaslat szakmailag megalapozott, hogy hozzáértők állították össze. Néhány ponton még a politikai érvek is hiányosnak tűnnek, pl. rögtön a bevezetőben az áll, hogy az alacsony foglalkoztatás veszélyezteti a demokratikus és piacgazdasági intézmények hitelességét, és emiatt kell többet fordítanunk a munkahelyteremtésre, pedig nyilván a szerzők sem vitatnák, hogy a munkanéküliséggel együtt járó szegénység és kirekesztődés önmagában is jó okot ad a beavatkozásra.

4. Amivel nem értünk egyet 

Néhány részletében nem teljesen értünk egyet a javasoltakkal.

• Vitatjuk azt a megoldást, hogy az együttműködési támogatás jövedelemteszt nélkül járna, és összege nem függene az igénylő anyagi helyzetétől. A tartós munkanélküliek támogatását szerintünk célzottabban érdemes adni, például egy olyasmi minimumjövedelem formájában, mint amit most vezetett be a zuglói önkormányzat (tehát úgy, hogy a dolgozó szegényekre is kiterjedjen).
• Nem gondoljuk, hogy a munkanélküli járadék időtartamát az átlagos álláskeresési időhöz lenne érdemes igazítani. A járadék célja (jövedelempótlás, jó minőségű állás megtalálására legyen elég idő, stb) szempontjából ennél hosszabb időre van szükség, ami az álláskeresők nagy többsége, mondjuk 90%-a számára fedezi az álláskeresés idejét. Ezt persze ki lehet egészíteni anyagi ösztönzőkkel, amelyek a minél előbbi munkába állást jutalmazzák.
• Nem értünk egyet azzal, hogy ha nincs megfelelő munkapiaci eszköz, akkor közmunkára kell küldeni az álláskeresőt. Ez szerintünk nem indokolt, hiszen alapesetben az álláskereső fő feladata, hogy állást keressen, nem az, hogy valamilyen programban részt vegyen. A közmunka akkor lehet indokolt, ha az az álláskeresőnek valamilyen szempontból hasznos, például nagyobb jövedelmet biztosít vagy enyhíti a kirekesztettséget, de csak akkor, ha nem hátráltatja a munkapiacra való visszatérésben.
• Nem gondoljuk, hogy kiemelten fontos lenne a vállalkozásindítás ösztönzése a fiatalok körében. A sikeres vállalkozáshoz általában több éves munkapiaci tapasztalat, illetve tudás- és pénztőke szükséges: ezekkel a tipikus munkanélküli fiatal nem rendelkezik. A vállalkozásindítás így a többség számára nem megoldás. Ugyanakkor a munkaügyi kirendeltség sincs arra felkészülve, hogy ki tudja választani a potenciálisan sikeres vállalkozásokat. Ezt az ösztönzőt valószínűleg érdemesebb a vállalkozásfejlesztéssel vagy hitelezéssel foglalkozó intézményrendszerbe beépíteni valamilyen támogatás formájában.
• Végül, vitatjuk, hogy a képzések esetében az akkreditáció szigorítására lenne szükség. Ez ugyanis növeli a piacra lépés költségét és ezzel szűkíti a versenyt. Inkább az eredményesség mérését és az eredmények közzétételét kellene erősíteni.

Budapest, 2015 június 19.

Budapest Intézet